Az ember munkája iránti szeretetet tartja a legnagyobb inspiráló erőnek Csík János előadóművész, a Csík zenekar vezetője, akit március 15. alkalmából a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszttel tüntettek ki kimagasló színvonalú munkájáért.
Mikor kezdett el zenélni?
Még gyerektáncosként találkoztam a muzsikával és a tánccal. Én kecskeméti vagyok, akkor még nem voltak ott ilyen zenekarok. Úgyhogy kitaláltuk, hogy mi lenne, ha mi nemcsak táncolnánk a zenére, hanem megpróbálnánk azt megszólaltatni a Sebő együttes bakelit lemezét hallgatva. Korábban édesapám igyekezett a zene felé irányítani, az ő szorgalmazására jártam zeneiskolába. De Amikor meghalt, akkor elmaradt ez a dolog. Az ember jobban szeretett focizni vagy bármerre menni, de a lényeg az, hogy a gyereknéptánccsoportba olyan fajta indíttatás jött, ami kíváncsivá tett, és mindjárt rá is tudtam beszélni anyámat, aki egy ötszáz forintos eperfa kínai hegedűt kerítsen. Egyre nagyobb örömet adott, és nagyon sok jó mulatságon, tanuláson vitt keresztül egészen odáig, hogy már Békéscsabára elkerültem, az akkori Békés bandába, ami elég neves volt akkor a táncház-mozgalomban. Ott már főállásban dolgozhatott az ember, és utána Kunos Tamás kecskeméti néptáncos barátommal visszaköltöztem Kecskemétre, és megalakítottuk a Csík zenekart.
Az volt a cél, hogy minél többet próbáljunk az autentikus értékekből a régi felvételek és gyűjtések alapján az öregektől tanulni. Nemcsak a táncegyüttesek kísérete került így sorra, hanem a táncházak is. És aztán ahogy a táncegyütteseknek a műsorába kellett zenekari számokat betenni, úgy mi is készítettünk zenekari számok is, amik egyre nagyobb sikert arattak. Ez aztán odáig erősödött, hogy saját koncertműsor is lett belőle. Ez a több mint húsz év nagyon sok személyi változáson, tanulságon, gyönyörű pillanaton, a fél világ megismerésén keresztül vezetett minket.
A legtöbb zenekar általában szívesen nyúl mezőségi, csángó és hasonló népzenéhez, a Csík zenekar viszont szívesen játszik a mai Magyarország területéről is népdalokat. Tulajdonképpen evidensnek is tűnhet, hogy itt dolgoznak. Miért tartották fontosnak azt, hogy a mai Magyarország területéről is merítsenek és játszanak zenéket?Az egész magyar nyelvterület olyan színes és olyan sok-sok muzsika van, hogy egy ember élete nem elég ahhoz, hogy ezt megpróbálja földolgozni akár zenészként, akár gyűjtőként. Az biztos igaz, hogy az a fajta nyitottság és az a fajta tisztelet, ami eleve a népzene felé van, az nem arra vezetett engem sem, illetve a zenekart, hogy csak néhány, vagy csak épp az aktuális divat tájegységeket válasszuk, hanem, hogy amennyire lehet, sokat ismerjünk meg.
Érződik az embereken és a fiatalokon, hogy egyre inkább szeretnék tisztelni önmagukat, a nemzetüket, szeretnék még biztosabban tudni, hogy hova is tartoznak, nem akarnak belekeveredni a szürkeségbe, az egyformaságba. Érzik, hogy van a saját nemzetüknek is olyan szép sajátossága, amit érdemes megtanulni, megérteni, megismerni. Úgyhogy egyre több embernek van már, akinek muzsikálunk.
Említette a különböző stílusokat. Hogyan alakult ki a kapcsolata a különböző könnyűzenei együttesekkel, most elsősorban Lovasi Andrásra és Kis Tiborral közös, Kispál és a Borz, Quimby, Tankcsapda és hasonló könnyűzenei feldolgozásokra gondolok.
Ez egyfajta szerencse és kölcsönös tisztelettudás alapján született, mert prímás barátom a zenekarban, Szabó Attila, aki a könnyű műfajból jött át a népzenébe, jobban ismeri a könnyű műfajt, hiszen gitáros volt. Egerben találkozott Lovasi Andrással, aki éppen egy hegedűst keresett a lemezéhez. És persze így a könnyűműfaji kapcsolatok alapján Kiss Tiborral is találkoztunk. A magyar népzene szépsége és ereje az, ami nagyon fontos, és az, hogy azok az emberek ezt éppúgy tisztelik jó és szép zeneként, mint amit ők maguk is művelnek. Ez a fajta intelligens bölcsesség, ami bennük van, segít abban, hogy minket is tiszteljenek és mi is, hogy szeretjük az ő muzsikájukat és jónak és sajátosnak és igazán értékesnek érezzük, ezért mi is tiszteljük őket. Így adódik az, hogy kölcsönösen együtt tudunk muzsikálni.
