A magyar sörkultúra gyökerei megtalálhatók a Volga menti csuvasoknál - mondta az InfoRádió Aréna című műsorában Berecz András ének- és mesemondó, aki a közelmúltban jelentetett meg dupla CD-t rokondicsérő csuvas sördalokból. A művész kiemelte: a magyar nyelvnek sok erénye odaveszett, de a mesékben, mint egy természetvédelmi területen, túlélik a nehézségeket. Hozzátette: a mese súlyos és fontos dolgokkal hajlandó csak foglalkozni. Berecz András szólt arról is, szeret vonattal utazni, mert az olyan számára, mint a munkahelye.
Azt mondta egyszer, hogy mosogatás közben azért szokta hallgatni a híreket. Mennyire foglalkoztatják egyébként a hírek vagy a közélet eseményei?Érdekelnek, érdekelnek, de ott is úgy vagyok vele, hogy mikor már betemet a sok káromkodás, akkor félreteszem egy kicsit. Tehát ez a ki lopott, mennyit, ez egy kicsikét már aztán lassan eluntatott, így ezt megmondom őszintén. Sajnálkozom, hogy idáig jut az ország, és keresném, hogy milyen jó volna hamar a kiút, és legeslegelső sorban is valahol ott az értékek körül az anyanyelv, a hit, a remény körül, a szeretet körül valamit gyorsan tenni-venni. Tehát úgy látom, mint egy tátongó sebet, amire szorítókötést kell keresni, például dalokkal, mesékkel. Ezt a sördalt is annak szántam, ezt a csuvast, mert hogyha ők ki tudják mondani, hogy nehézségben nagyobb nincs, mint az összetartás, a testvérszeretet, a rokontisztelet, akkor én azt köteles vagyok elmondani, még ha csak tíz embernek is.
Nagyon sokat utazik, sokat van úton. Nem fárasztó ez?Frissítő is meg fárasztó is, tehát rendben van, mert a vonaton tudok könyveket olvasni. Odahaza esélyem sincs, mert ki van porciózva a sok feladat. A vonaton megírhatok egy új könyvet vagy átültethetek például csuvas szöveget énekelhető magyar szövegre, ott tudok esetleg megírni levelet vagy megszervezni, telefonálni valamit. Nekem a vonat olyan, mint másnak az irodája, az egy kicsit a munkahelyem. Ott tudok új dalt tanulni, meséket olvasni, telinyomni a fejemet.
Vagy éppen nekinyomom az orromat, és nézem, hogy milyen országba élek, hogy hogyan pusztul a vasút például. Hát szép naplót tudnék vezetni arról, hogy hogyan rothad széjjel az a gyönyörű hagyaték, ezek a szép téglaépületek, amire most már, azt hiszem mindenki párás szemmel néz. Egész Ausztriától föl Hollandiáig, ezek most a legszebb kultúrházak, ezek a vöröstéglás, húszas évek, ez a Klebelsberg Kunó-stílus, hát csoda, hogy ezekkel mit lehetne művelni, és helyette pocsék állomásépületek nőttek ki, és még most is ott vannak a gyönyörűek ebek harmincadján. Itt egy láthatatlan kéz mindent kipakol. Fáj. Ismerem a vasutat. Volt olyan dal, amit vasutasokon próbáltam ki, hogy melyik a legjobb. Ismerkedni is szeretek vonaton, fülelni. Szeretem a vonatot, mert kihúzhatom magam benne, és nem kell hallgassam az autóbuszvezetők kedvenc muzsikáit.
Azt mondta egy interjúban, hogy szerencsésnek, majdnem boldognak tartja magát. Milyen ez a majdnem boldog állapot?A majdnem boldog az az, hogy azt csinálom, amit szeretek. Tehát ez már-már kész volna, maga a boldogság lenne a teljes érintetlen állapotában, csak mint gyalogos ember megyek végig mindennap az aluljárókban itt Budapesten. Ismerem a Blaha Lujza tér aluljáróját, ismerem a Keleti pályaudvarét, és megborzadva látom, hogy itt lelkiismeret-furdalás nélkül nem lehet lefeküdni este. Ott szinte látom a halálraítélteket buszmegállóban aludni. Ritka hónap, hogy ne hívjak mentőt, mert hát nem könnyű elnézni, hogy ott fekszik. Tehát a boldogság az nem magában való érzés. Mások nélkül boldognak lenni szerintem képtelenség.
Hanganyag: Kocsonya Zoltán
