eur:
394.71
usd:
365.58
bux:
65142.45
2024. március 28. csütörtök Gedeon, Johanna

Erdő Péter: A reménynek valódi hatása van a sorsunkra

A katolikus egyháznak meg kell újítania módszereit és nyelvezetét, hiszen a változó körülmények között élő mai embernek kívánja eljuttatni üzenetét - mondta az InfoRádió Aréna című műsorában nyilatkozó Erdő Péter bíboros prímás, Esztergom-budapesti érsek. Mint mondta, feladatuknak tekintik azt is, hogy a fogyasztói társadalomban élő egyének felelősségét felébresszék a természet veszélyben lévő kincsei iránt.

Egy évvel ezelőtt beszéltünk utoljára. Az sem volt egy unalmas év, de akkor még nem tudtuk, hogy válság következik, most már tudjuk. Milyennek látja az ország helyzetét most?

A részleteket illetően gazdasági szakembernek kell lenni ahhoz, hogy az ember pontos képet adjon. Annyit azonban az embereknek a hangulatából vagy a lelki állapotából érzékelünk, hogy sokakat valamiféle szomorúság, a kilátástalanság érzése kerített hatalmába, és ez nagyon nagy baj. Az emberi optimizmusnak, a tenni akarásnak, vagy a reménynek valódi hatása van a sorsunkra, valódi hatása van az objektív körülményekre is. Tehát azt gondolom, hogy szükségünk van a reménységre. Ezt a reménységet pedig mi, katolikusok a keresztény hitünkből, világnézetünkből meríthetjük.

Nagyon sok ember fordul majd valószínűleg az egyházhoz is ezért a reményért. Mivel tudják őket biztatni, amikor elveszítik a munkájukat, nehezednek a megélhetési körülményeik. Mitől lesz remény az ő szívükben?

Az embernek egységes világképre van szüksége, egyébként nem tudja mi a jó, mi a rossz, hogy mi értékes és miért becsülheti az adott dolgot. Ha mondjuk egy társadalomnak az a célja, hogy tagjai minél nagyobb jólétben éljenek, akkor meg kell kérdeznünk, hogy mi a jó az embernek? Ehhez pedig meg kell kérdeznünk, hogy ki az ember? Meggyőződésem, hogy az egyháznak elsősorban az alapvető kérdésekben kell világos útmutatást adnia. Az isteni kinyilatkoztatás az, ami a történelmen keresztül érlelte és vezette az emberiséget, amelynek az üzenetét az egyház is hitünk szerint hordozza. Tehát alapvetően az első okunk a reménységre az, hogy van Isten, hogy nem vagyunk kitéve egy értelem nélküli, logikátlanul működő világmindenség kénye-kedvének, és a történelmünk sem értelmetlen folyamat, hanem célja van.

És ha az Isten célt tűzött elénk, akkor nem hagy minket magunkra, hanem segít, hogy abba az irányba előre is tudjunk lépni. Tehát ezeknek a felismeréseknek az alapján születik meg az emberben a bizalom. És hogyha az egész emberiséget így tekinti a Teremtő, ha szolidaritást vállalt velünk, mert megtestesült, hiszen ezt ünnepeljük karácsonykor, akkor mi emberek valahol nagyon a szíve közepében kell, hogy legyünk. És ha ő ennyire szeret minket, akkor nekünk is szeretni kell egymást. Tehát nem véletlen, hogy a karácsony hangulatához mindig a szeretet, mindig a békesség, mindig a család, a közösség tartozik hozzá, mert ez van benne az üzenetében. De ez az üzenet nem áll meg a családi otthon határainál, hanem továbblép. És itt kezdődik az, amire azt mondjuk, hogy a keresztény társadalomszemlélet. Tehát a szeretet kötelez bennünket azok iránt, akiknek éppen most a legnehezebb, a magányosak, a betegek, az idősek iránt, azok iránt, akiknek nincs munkájuk, és persze kötelez minket, akármilyen pozícióban vagyunk. Ha gazdagok vagyunk, vagy felelős tisztséget viselünk, több a lehetőségünk.

Milyen konkrét dolga lesz a magyar katolikus egyháznak az egyre nehezedő helyzetben? Új feladatai lesznek?


Új feladatokról nem beszélhetünk, mert nincs az a nyomorúság, amivel az egyházunk a története során ne találkozott volna. Még családi hagyományból is sokan ismerjük, hogy mit tett, mondjuk a Caritas, az Actio Catholica, vagy más szervezetek itt Budapesten. Az I. világháború után ingyen-konyha rendszer működött, de segített az egyház a II. világháború utáni nyomorúságban, vagy 56-ban is. 56-ban ugye kilőtték a házunkat. Egy rövid ideig tehát voltam én hajléktalan gyerek az utcán, de az valóban rövid idő volt, aztán munkásszállásra kerültünk, majd pedig a katolikus egyház a Budapest körüli plébániákon megszervezte, hogy 56-57 telén az ilyen sorsú gyerekeket parasztcsaládok fogadják be. Tehát olyan családok, akiknek akkor még volt földjük, így volt ennivaló a háznál. Persze egy-egy család nem tudott egy gyereknél többet fogadni, így minket, akkor hárman voltunk testvérek, szétosztottak három különböző családhoz, és hónapokig ott voltunk.

Talán erre most nem lesz szükség.

Erre nem lesz szükség, csak azt mondom, az emlékezetünkben ott élnek a legközvetlenebb segítségnyújtásnak a példái, és ott él a hála, hogy akkor ezt a plébános megcsinálta. Azt hiszem, sokunk emlékszik rá, a fiatalabbak is, hogy hangos volt az Üllői út egy napig annak a vöröskeresztes karavánnak vagy vöröskereszttel megjelölt karavánnak a szirénáitól, amely a romániai forradalom végén a Máltai Szeretetszolgálat zászlója alatt vonult, hogy vigye a segítséget. És akkor megmozdultak az emberek. Tehát nemcsak külföldi segítséget vittek, hanem emberek vették föl a telefont, hogy ők is adnának élelmiszert, nekik is vannak olyan takaróik, ruháik, amit szívesen átküldenének. És nem kérdeztük, hogy milyen nyelven beszél az, aki kapja. Tehát van egy pont, ahol az emberi segítőkészségnek meg kell mozdulnia.

És ebben az egyház a saját hálózatát, szervezőerejét mozgósítani akarja?

Természetesen. Hogy mekkora a hálózatunk és mekkora a szervezőerő, az sok mindentől függ. Mindenesetre voltak ilyen esetek. Például a cunami alkalmával tartottunk egy országos gyűjtést. Soha annyi adomány nem gyűlt össze, mint akkor. Ez persze azt is mutatja, hogy a tömegtájékoztatásnak milyen nagy az ereje. Tehát ha bemutatják a katasztrófát, vagy a szükséget, akkor az emberek jobban megindulnak, és akkor jobban hatása alá kerülnek annak, hogy rajtuk is múlik valami.

Volna még egy kérdésem a gazdasági helyzetről, válságról. Mit gondol az egyház, amikor hosszú évezredes tanítása ellenére az emberek mintha nem úgy viselkednének, mint ahogy kellene, többet fogyasztanak, mint amennyit maguknak megengedhetnek. Erről ön is beszélt, a pápa is beszélt, közgazdászok is beszéltek, és úgy tűnik, hogy ezt senki nem veszi komolyan.

Azt hiszem, hogy az emberi viselkedés szabályai, vagy az erkölcs, a helyes viselkedés szabályrendszere ugyancsak feltételezi a világnézetet, tehát nem elég az embert parancsokkal vagy szétszórt direktívákkal irányítani, azt mondani, hogy ezt tedd, ezt ne tedd. Nem erkölcscsősz az egyház, hanem egy olyan világnézetről akar tanúságot tenni, amelyben értelme lesz az emberi magatartásnak, amelyben meglátszik az értékeknek a rangsora, amihez az ember igazodhat. Magyarán szólva el lehet rugaszkodni ettől, de ha nagyon messzire rugaszkodunk, akkor a valóságtól rugaszkodunk el, és az mindig óhatatlanul visszaüt magára az emberre, az emberi közösségre is. Ez az első, amit erre válaszolni lehet.

De a fogyasztási mentalitással összefügg a környezetszennyezés ügye is. Mindannyian tudjuk, hogy a teremtett természet iránt mekkora felelősséggel tartozunk. Most adott ki a püspöki konferenciánk egy 100 oldalas dokumentumot, Felelősségünk a teremtett világért címmel. Nagyon rangos dokumentum ez, akadémikusok is részt vettek a megalkotásában. A probléma az, hogy az emberiség érzi, hogy olyan kényszerpályán jár, amely rombolja a következő nemzedékek életének feltételeit, meg a saját életét is nehezebbé teszi, de nem tud róla lelépni. Miért? Hát azért, mert például pénzben mérjük az értéket. Egy-egy cég a saját éves eredményét, a hasznát kényszerül legfőbb értéknek tekinteni. Ennek folytán más értékek, amik az emberi létezés szempontjából alapvetőek, kiesnek a számításból. Ezért tesszük tönkre adott esetben a természetet, ezért élünk olyan módon, ami esetleg távoli népeknek vagy nagyon olcsó bérért dolgoztatott embereknek a kizsákmányolásán alapul. Nyugaton erre nagyon érzékenyek, amikor rádöbbennek egy-egy termék esetében, de aztán sokat tenni mégsem tudnak ellene. Szóval úgy tűnik, hogy ebben is nagyon nagy lenne a döntéshozók felelőssége. Az egyén ezt a nagy mechanizmust nem tudja megváltoztatni. De hogyha elég széles körben belátjuk azt, hogy másképp kellene, hogyha a döntéshozók is figyelembe veszik ezeket a szempontokat, akkor talán még nem késő.

Érzékeli ön személyesen a társadalmi feszültségek növekedését Magyarországon? És ha igen, akkor mit lehet ezek ellen tenni?

Rossz hangnemet sokszor érzékel az ember. Néha vannak olyan jelenségek is, amelyek provokációnak tűnnek. Kétségtelenül, ezek lehetnek aggasztóak is mind Magyarországon, mind esetleg a kontinensünk más részein. Mit lehet tenni? Ismét azt mondom, hogy legyünk józanok. Az átlagember általában józanabb, mint azok, akik provokálják. Tehát nem kell a másik emberre haragudni azért, mert másmilyen, és főleg nem szabad a kollektív felelősség elve alapján gondolkodni, nem szabad címkézni, nem szabad bűnbakot keresni. Általánosítani igazságtalan és hibás emberi magatartás, sokszor bizonyította a történelem. Ugyanakkor az is biztos, hogy ebben a világban, ahol megjelennek a feszültségek, nekünk a kiengesztelődés szolgálata a küldetésünk, legyen ez akár különböző népek között, akár különböző embercsoportok között. Ez nem puszta tolerancia, nem puszta egymás mellett élés, nem arról van csak szó, hogy el kell tűrni egymást, mert ha csak erre törekszünk, akkor ez nem fog sikerülni. Nekünk arra kell törekednünk, hogy az emberek szívében a megbékélés, a valódi megbékélés előrehaladjon, és hogy kiengesztelődésre kerüljön sor. Ennek során rá kell döbbenjünk arra, hogy vannak közös értékeink, közös érdekeink, és ezekért tenni is tudunk valamit. Borzasztóan nehéz dolog ez. Borzasztóan nehéz, főleg, hogyha nem mindenki ugyanezt akarja. Azt hiszem, kevesen vállalják azt, hogy nem akarnak kiengesztelődést, nem akarnak harmóniát, de bizonyos események mégis azt mutatják, hogy van, aki mást szeretne, vagy úgy gondolja, neki más az érdeke.

Ha már a kiengesztelődést hozta szóba, emlékeim szerint 2006-ban a Szlovák és Magyar Püspöki Kar között a Magyar Katolikus Egyház szervezte meg a kiengesztelő nyilatkozatok, levelek közzétételét, közös imanap is volt nem sokkal később. De a napi politika szintjén ez mintha nem látszana. Milyen a két ország viszonya ön szerint most.

Ez egy nagyon nehéz kérdés. Úgy tűnik most a napi hírek alapján, hogy vannak feszültségek. Ugyanakkor a hétköznapi emberekkel beszélve azt látom, hogy az emberek nagy része azért normális gondolkodású, és pláne most, hogy az Európai Unió keretén belül szabadon járhatunk át a határon, nem érzem azt, hogy az emberek többsége ellenséges lenne egymással szemben.

Folytatják ezt a közös szlovák-magyar munkát?

Természetesen. Nem pusztán néhány liturgikus ünnepség, az is. Idén is volt Mátraverebély-Szentkúton közös szlovák-magyar szentmise zarándoklattal, de például van Esztergomban a Szent Adalbert Központban egy közép-európai kutatóintézet, ahol magyar, szlovák, lengyel és cseh tudósok különböző történelmi, irodalmi témákon gondolkodnak, kiadványsorozatok jelennek meg. Konferenciák vannak itthon és Szlovákiában egyaránt, amelyeken közösen veszünk részt. Ezekről megjelennek kötetek. Tehát azt hiszem, hogy a katolikus egyház sokat tehet, mert nekünk a hitben testvéreink azok is, akik magyarul beszélnek, azok is, akik nem. És vannak olyan egyházi tapasztalatok az utóbbi évtizedek történelméből, amit nagyon hasznos, ha kicserélünk egymással, jobban megértjük egymás szorongásait, egymás örömeit. Tehát ilyen közös kongresszusoknak szerintem nagy a pedagógiai értékük. Aztán vannak egyetemközi kapcsolataink iskolákkal, más intézményekkel, sajtóval való kapcsolataink, persze katolikus sajtóval. Tehát azt remélem, hogy ha ezt kellő következetességgel folytatjuk ezen a szerény szinten, ahol mi képesek vagyunk valamit tenni, azért ennek előbb-utóbb eredménye is mutatkozik.

Mi lesz az a mozzanat, ami majd eredményre vezet? Azért az nem olyan szerény szint, amikor szlovák és magyar püspökök egymás mellett állnak és ugyanarról beszélnek. Miért nem hat ez a politikára?

Az, hogy a püspökök mit beszélnek, az minden egyes országban csak távoli módon van hatással a politikára. Így van ezzel a környék minden országa, többé-kevésbé a maga módján.

Azt olvastam, hogy enyhén, de emelkedett az egyházi oktatási intézményekbe jelentkezők száma ebben az évben, és mintha ebben az évben emelkedni kezdett volna a papszentelések száma is. Javult az egyház helyzete?

Ezt nem tudom megmondani. Azt hiszem, hogy van ebben egy kis fluktuáció. Tehát egy-két százalékos változásból még messzemenő következtetéseket nem vonhatunk le. Azt gondolom, hogy az új papi hivatások számát tekintve ott tartunk, mint a nyolcvanas évek közepén. Nem elég a jelentkezők száma, az idén például nyolc papot szenteltem az egyházmegye szolgálatára. Ez örvendetes, ez az átlagosnál több. Jövőre előreláthatóan nem lesz ennyi. Ezzel együtt az iskoláinkba való jelentkezés ma is viszonylag vonzó dolog. Tehát a katolikus iskolákba többnyire szívesen íratják a szülők a gyerekeiket, aminek több oka van. Egyrészt a hívő ember örül, ha a hite szerinti nevelést kapja a gyereke, másrészt törekszünk arra, hogy ezekben az iskolákban tárgyszerű, nyugodt légkör legyen. Fontos dolognak tartjuk azt, hogy a tananyagot leadják. Nem minden pedagógus érzi át rögtön azt, hogy az egyik legfőbb feladata az, hogy megtanítsa a tananyagot a gyerekeknek. Ezt át kell érezni, és ennek megfelelően kell működni, akkor a szülőknek a bizalma is nagyobb lesz.

Az egyházi intézményekbe, amennyire én tudom, nemcsak a tananyag leadása, hanem a kifejezett nevelés igényével is íratják be a gyerekeiket az emberek.


Természetesen, sőt, azt állítom, hogy az oktatás és a nevelés gyermekkorban nem is választható el egymástól. Tehát semleges intézmény lehetséges, van is, korrekt dolognak tartom. De semleges nevelés nem lehet, hiszen például a gyereket nem lehet úgy nevelni, hogy nem mondom meg, hogy milyen legyen az anyanyelve, nem egy konkrét nyelven beszélek vele rábízva, hogy majd 18 éves korában eldönti. Ez persze lehetetlenség. Ez Rousseau-nak sem sikerült. Tehát a nevelői hatások szükségképpen érik az embert, és miközben tanul, aközben nevelődik is. Ilyenek vagyunk mi, emberek. Ezért aztán, ha egy határozott jellegű, egy egységes irányú nevelést tud ígérni, felkínálni egy iskola, akkor ez biztos, hogy vonzó.Azt is idézték öntől az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának ülése után, hogy megnövekedett a politika igénye a vallásosság iránt, és erre az egyháznak megfelelő választ kell adnia. Mit ért megfelelő válasz alatt?

Az Európai Unió számára készült egy nagy nemzetközi felmérés az emberek vallásosságáról. Ez kimutatta, hogy az európaiak nagy többsége vallásos. A vizsgálat a személyes vallásos meggyőződést, magatartást kutatta. Számunkra a felmérés módszere hiányosnak tűnik, mert a vallásosságnak a közösségi vagy az egyházakhoz kötődő vonatkozását nem vizsgálták.

A "maga módján vallásos" kérdésfeltevésre gondol?


Az, hogy gyakorol-e vallást, hisz-e Istenben, hisz-e a feltámadásban, ez is jó kérdés. De sok országban a népszámláláskor, nálunk is egyszer, névtelenül megkérdezték azt, hogy tekinti-e magát valamilyen vallási közösséghez, egyházhoz tartozónak. Erre lehet válaszolni, hogy én katolikus vagyok vagy református vagyok, vagy felekezeten kívüli vagyok. Tehát a közösségi identitás is egy fontos tényezője a vallásosságnak, nem csupán az egyes vallási tételekről vagy problémákról való személyes vélekedés. A kettő együtt fontos. Mindenesetre ennek a fölmérésnek még így is az volt a tanulsága, hogy az európaiak jelentős többsége vallásos világnézetű ember, aminek a gyakorlati véleményekben azért országonként más és más a lecsapódása. Tehát nyilván az uniónak is, vagy az egyes országoknak is a működése szempontjából hasznos ezt figyelembe venni.

Hogy az egyház hogyan válaszol erre a helyzetre? Nyilván számunkra a vallásosság közösségi valóság, miközben személyes meggyőződéssel párosul. De a hitünket a közösség adja tovább. Ismét csak az anyanyelvhez meg a kultúrához hasonlítanám. Az sem pusztán egy egyéni vélekedés, hanem közösségileg közvetített ismeretrendszer, meggyőződésrendszer, viselkedésmintáknak a rendszere. Éppen ezért a hitünket, mint egységes egészet, és az életmódnak a modelljét kell továbbadnunk olyan emberek számára, akik alapvető emberi kérdésekben hajlamosak vallásos módon gondolkodni, ilyen döntéseket hozni. Természetesen ma a nyugati világban a vallásszabadság jogi keretei között minden virág virágzik. Tehát ha tetszik, több dolgot szabad nekünk intézményesen is végeznünk, mint régen, de ugyanakkor a konkurencia is sokkal nagyobb. Sokkal nagyobb személyes és intézményes erőfeszítéssel érjük el, ha elérjük, azt a statisztikai eredményt, amit annak idején, mondjuk a nyolcvanas évek közepén. Ez egy komoly realitás. Nekünk a módszereinkben, a nyelvezetünkben meg kell újulni. Ebben a tekintetben is kettős a feladatunk, hűségesek akarunk maradni a hagyományhoz, a hitünk eredetéhez, ugyanakkor tudjuk, hogy a változó körülmények között élő mai embernek akarjuk elmondani az üzenetünket. Tehát olyan nyelvet kell használni, ami eljut a szívéhez.

Ebben mi a legnagyobb nehézség az egyház szerint?


Nagyon sok nehézség van. Az egyik az, hogy milyen fogalmakat használunk. Annak idején a jezsuita misszionáriusok a barokk korban, Kínában ütköztek bele ebbe a problémába, hogy nem voltak olyan fogalmaik, mint amilyenekben mi a hitünket kifejezzük. Hogy mennyi az, amit átvehetünk az adott közgondolkodás fogalomkészletéből anélkül, hogy a hitünk tartalma lényegesen megváltozna. Vannak olyan fogalmak, amelyeket a hitünk kialakít egy-egy kultúrában, ha találkozik vele. A görög-római kultúrában a kereszténység alakította ki a személy fogalmát például. Tehát vannak ilyen nélkülözhetetlen fogalmak, és van olyasmi, amit nagyon sokféleképpen ki lehet fejezni. Ez nagy feladat. Ugyanakkor van egy másik probléma is, ez pedig a tömegtájékoztatás kérdése. A mai ember nagyon nyitott a képi világ felé és a hanghatások felé. Ugyanakkor a szöveg, akár az elmondott, akár a leírt szöveg és a logikus gondolkodás, érvelés kevésbé ragadja meg. Ezért nekünk az audiovizuális világban is ki kell tudni magunkat fejezni.

Önnek például van egy hangos könyve.


Igen, de ennél sokkal messzebb is el lehet ebben menni. Ezt próbálgatjuk egy-egy ilyen városmisszió alkalmával, a művészeteknek a nyelvét, a zenének a nyelvét, a szimbólumok nyelvét, amely az egyházban ősidők óta honos. A liturgia is nagyon sokféle hatásból tevődik össze. Ugyanakkor vannak olyan tartalmak, amelyeket ezen a módon nem lehet átadni. A hitünk alapigazságait mégiscsak szavakkal kell elmondani.

Az tisztázott, hogy a Biblia 2008-ban mit mond? Arra gondolok, hogy egy rakás olyan művet látok a könyvesboltokban, amely azzal foglalkozik, hogy szerinte mit mond a Biblia.

A katolikus hitrendszerben természetesen tisztázott, hiszen a Biblia az egyház könyve, nem az égből hullott könyvként tekintünk rá. Tudjuk azt, hogy a történelem különböző időszakaiban, különböző kultúrájú szerzők írták, akiket persze mi inspirált, sugalmazott szerzőknek tekintünk. Tehát úgy gondoljuk, hogy különböző irodalmi műfajokban, de mégiscsak az isteni üzenetnek bizonyos elemei jelennek meg az egyes könyvekben. Az egyház ezt az egészet, mint egységes és szerves valóságot adja a kezünkbe, tehát nem elég a tájékozódáshoz, hogy kiemelünk egy-egy mondatot, egy-egy részletet különböző bibliai könyvekből, ahhoz mereven ragaszkodunk, és az összefüggést szem elől tévesztjük. Ez lenne a fundamentalizmus, ami azonban a katolikus egyházban hittanilag nem alapozható meg. Tehát mi a Bibliát az egyház könyvének tekintjük, magának az egyháznak a hite csapódik le az Újszövetség könyveiben, az Ószövetségnek a tisztelete is az első keresztény közösségre megy vissza, hiszen ha az Ószövetséget nem tisztelnénk, nem tudnánk megmondani azt, hogy mit jelent az, hogy Jézus a Krisztus, mi az, hogy Messiás. Tehát szükségünk van rá, tiszteljük is.

Az Újszövetséget pedig nem Jézus írta, hanem a tanítványoknak az első és másfeledik generációja, vagyis természetesen az egyház hagyománya csapódik le az Újszövetség könyveiben. Ez az egyház, amely a jézusi üzenet alapján az életmintát is hordozza és adja át nemzedékről nemzedékre, ez az, amely a Bibliának a szövegét és az értelmezéseit a számunkra hitelesíti. Ezért mondja Benedek pápa, hogy kánoni exegézist kell gyakorolnunk az egyházatyáknak, a régi szentatyáknak a szentírás-magyarázatait is figyelembe kell venni, az egyház hitének a tükrében kell magyarázni a szöveget, nem pusztán csak filológiai alapon.

4

Mit gondol, kútba esett a katolikus-ortodox közeledés II. Alekszij halálával? Ebben önnek személyes munkája is volt.

Semmiképpen nem gondolom ezt. Azt hiszem, hogy ez változatlanul előre fog haladni. Egyszerűen azért, mert olyan sok a közös meggyőződés a hitünkben, hogy ez minden politikai vagy egyéb szempontot fölül kell, hogy írjon. És jó érzés látni azt, hogy erkölcsi kérdésekben, a társadalmi igazságosság kérdésében milyen nagy a konszenzus közöttünk. Tehát ebben a tekintetben azt hiszem, hogy van létjogosultsága az Európai Katolikus-Ortodox Fórumnak, ami most kezdődik idén decemberben, és amely, gondolom, évente egyszer fog összeülni. Nem a hitbeli nézetek egyeztetése a téma, nem a dogmatika. Ezt a keresztények közötti párbeszéd pápai tanácsa végzi. Hanem a gyakorlati kérdések, tehát éppen a társadalmi és erkölcsi kérdések, és azt reméljük, hogy egyre több olyan konkrét pontot találunk, ahol az egyetértés nagy közöttünk, és ez nem véletlenszerű egyetértés, hanem abból fakad, hogy ugyanazt tekintjük a hitünk zsinórmértékének.

A hírek szerint ez a találkozó Budapesten lett volna. Lesz Budapesten találkozó?

Budapesten volt egy előzetes találkozó 2007 decemberében, amely előkészítette az idei trentói fórumot, utána pedig az a tervünk, hogy váltakozva, egyszer egy ortodox többségű országban, egyszer egy nyugati országban tartjuk majd ezeket az összejöveteleket. Ez más kérdés, mint a pápának és mondjuk a moszkvai pátriárkának a személyes találkozója. Tehát az olyan dolog, amiért mindannyian imádkozunk, és amit nagyon szeretnénk, ha létrejönne, de ennek is nagyon sok apró munkával teremtjük meg, vagy próbáljuk megteremteni az alapjait.

Végül is, Budapest félúton van Róma és Moszkva között.

Természetesen, az egy nagyon szép alkalom lenne, de jelen pillanatban semmiféle konkrétumot nem lehet mondani eről.

Mi a legnagyobb vitapont a katolikus és az ortodox egyház között most?


Először is ma Európában van 12 autonóm ortodox egyház, ebből többen patriarkátusok, mint a konstantinápolyi egyetemes patriarkátus, a szerb, a román, a bolgár, az orosz patriarkátus, és vannak más autonóm egyházak is, mondjuk a ciprusi vagy a csehszlovák, sokféle realitás van az ortodox világban is. Ezek az egyházak egymásnak nem felelősnek. Egymással néha nem is egyeztetett módon nyilatkoznak, hanem a teljes szabadságnak a jegyében, ezért egyrészt nekünk a teológiai dialógusban a közös gyökerekre kell támaszkodnunk, másrészt azonban konkrét kérdésekben vannak külön kapcsolatok is. Például a konstantinápolyi pátriárka vendégként megjelent a püspöki szinóduson és tartott egy gyönyörű beszédet a Sixtusi kápolnában a pápa jelenlétében, ez most októberben volt. Tehát van sokféle alkalma ennek a találkozásnak. Hogy mik az akadályok? Hogy például melyik ortodox egyháznak milyen problémái vannak éppen. Van, ahol etnikai feszültségek vannak, van, ahol a politikai háttér terheli a kapcsolatokat, van olyan, ahol nagyon is nagy a nyitottság, és már hagyományosan jók a kapcsolataink. De azt hiszem, hogy mindenütt üdvözölni kell azt, ha mondjuk egy volt kommunista országból egyre többen mehetnek a nagyvilágba tanulni, egyre több a személyes kapcsolat, megnyílnak ezek az országok, sok fiatal teológus tanul Nyugaton is az ortodox egyházakból. Létrejön egy olyan egyházi vagy keresztény értelmiség, amelyik képes folytatni az általunk kívánatosnak tartott párbeszédet.

A katolikus egyház világegyház, a Föld bármely emberlakta pontján képes tapasztalatot gyűjteni. Van-e valamilyen külön szervezete, amelyik kifejezetten a mi közvetlen életterünkkel, az Európai Unióval foglalkozik?

Természetesen van. Európában két püspöki szervezet van, amelyet a Szentszék jóváhagyott, de ez a kettő egymással összefügg. Tehát először is van az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa, ez egész Európát, tehát még Oroszországot és Törökországot is tartalmazza.

Ennek Ön az elnöke?


Igen, és az összes püspöki konferenciát, mint testületet a tagjai közé sorolja, tehát az összes európai katolikus püspök, még a keleti szertartásúak is benne vannak. Ennek létrejött egy bizottsága évtizedekkel ezelőtt arra, hogy az akkori európai közösség szervezeteivel a különleges kapcsolatokat tartsa. Ennek nagyfokú önállósága van, az Apostoli Szentszék külön adott nekik szabályzatot, de ettől még szorosan együttműködünk, jelen vannak a mi plenáris ülésünkön, beszámolnak a munkájukról is, ismertetik a terveiket. Na, ez a bizottság, ez a püspöki karoknak egy-egy delegátusából áll, és van egy állandó irodája Brüsszelben. Õk azok, akik figyelemmel kísérik az Európai Unióban a törvényhozási vagy más jogi folyamatokat, és ők azok, akik próbálják erről a püspöki karokat idejében informálni. Amennyiben lehet, akkor egyfajta lobbi-tevékenységet is végeznek.

Például miben? Miben kell most lobbizni az ön meglátása szerint?

Nagyon sok probléma van, amelyek egyesek számára aggasztóak. Például az esélyegyenlőséggel kapcsolatos kérdések. Ebben, azt hiszem, hogy a korábbi időben már sikeres fejlemények is voltak. Tehát nyilvánvaló például, hogy Magyarországon is elismerést nyert, Németországban hasonlóképpen, hogy mondjuk egy olyan nevelőintézményben, egy iskolában, amelyik egy világnézet szerinti nevelést is feladatául tűz ki, azt azért a dolgozóktól meg lehet kívánni, hogy azt a világnézetet valamiképpen tiszteletben tartsák. Ha az alkalmazott ezt nem kívánja tiszteletben tartani, akkor a munkáltatónak joga van őt eltanácsolni.

De mindig új és új kérdések vannak alapvető fogalmakról, családról, házasságról. Közismertek ezek a dolgok. Ezekben nem tudom, hogy mennyiben fogadóképes az európai társadalom - nem is csak a konkrét országokat vagy az Uniót értem - arra az ősi világnézeti üzenetre, amelyet a katolikus egyház vagy az ortodox egyházak, sőt, hát a protestáns egyházak közül is többen képviselnek. Mindenesetre mi igyekszünk ezt a hitünket alátámasztani, és vannak olyan pontok, ahol az a meggyőződésünk, hogy ez nem hitelvi kérdés, hanem maga a természet az, amely minden emberben világossá teszi, hogy bizonyos fogalmaknak mi felel meg. Tehát vannak olyan alapvető emberi felismerések, amelyeket úgy gondolunk, hogy mindenki számára, nagyon sok ember számára közösek lehetnek. Ennek ellenére nem nagy a hatásfoka az egyházi vagy keresztény javaslatoknak és állásfoglalásoknak, viszont kötelességünk ezt megtenni, amikor szenzibilis témákról van szó.
Egyén és közösség boldogulása múlik azon, hogy a valósághoz igazítsuk az életünket.

Hanganyag: Exterde Tibor

Címlapról ajánljuk
VIDEÓ
inforadio
ARÉNA
2024.03.28. csütörtök, 18:00
Havasi Katalin
a Házi Gyermekorvosok Egyesületének elnöke
EZT OLVASTA MÁR?
×
2024. március 28. 07:57
×
×
×
×